DOMINIUM MARIANUM – MÁRIA URALMA

honlap a Szűzanya által vezetett engesztelési mű szolgálatában

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

B. Dombi Attila

MÁRIAPÓCS GYÓGYÍRJA

A TRIANONI ÁMOKFUTÁSRA

a Kárpát-medencei történelem-értelmezések imperatívusza1*

*A Szózat című folyóirat 2010. júniusi számában közölt tanulmány bővített változata.

MOTTÓ: „Pártfogása mindig menti, akik hozzá menekülnek./ Pusztulásnak közeledtén a Békesség Királynője/ Panaszosan ontott könnyet: Mit szenved el majd a népe!/ Parancsolni, megálljt szólni akart ő a háborúnak,/ Pusztulásunk ne okozza. Ezért zengjük: Alleluja!” (részlet a Máriapócsi Istenszülő Akathisztoszának2 X. kontákjából3)

 A képek hivatkozásai a lábjegyzetben4

RÁHANGOLÓDÁS

Eszmefuttatásom bevezető és záró gondolatai az Úr 2010-es esztendeje pünkösdjének nyolcadában ihletődtek, meglehetősen sajátos környezetben: a papság évében, egyben tizedik szentelési évfordulómra ajándékba kapott szentföldi zarándoklat során. Isten áldása és Nagyasszonyunk oltalma sokasodjék az ajándékozó életében!

Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, mindenható Úr a tér és idő, történelem és üdvtörténet fölött is, az üdvtörténeti események kiemelkedő helyszíneit látogató szentföldi zarándokot – éppúgy mint az Egyház liturgiáját öntudatosan megélő hívőt –, részesíti az evangéliumi találkozások kegyelmeiben. Az Úrral találkozva az ember mindig lehetőséget kap eltávolodnia önmagától – azaz, iránta való bizalommal megtagadhatja önmagát –, alázattal mellé szegődve pedig Isten tekintetével szemlélheti egész lényét, élethelyzetét, valamint kapcsolatát Istennel és embertársaival. Ezért a trianoni országdarabolás gyásznapjára emlékező magyar keresztény számára különösen nagy kegyelem, ha szentföldi zarándokként találkozhat Jézussal és a Szűzanyával, és isteni távlatokból szemlélheti nemzeti tragédiánk összefüggéseit és a gyógyulás útját egyaránt. A rendszerelemzők szóhasználatával élve, egy magasabb vonatkoztatási rendszerből láthatja azt a megoldást, ami a saját vonatkoztatási rendszer belsejéből nem látható.

A Szentírásban fellelhető prófétai megnyilatkozások vezérelve – miszerint egy adott személy, illetve közösség evilági boldogulásának, valamint örök üdvösségének feltétele az Isten iránti hűség, aminek része az Ő tervei szerinti életalakítás is – evidencia az üdvtörténeti események teológiai vizsgálódásai számára. Az ide vonatkozó Szentírásbeli események arra is rámutatnak, hogy adott esetben Isten nem büntetésként, nem a bűnök következményeként, hanem egy nagyobb jó bekövetkezte előtti megedződés lehetőségeként is megenged nehézségeket, hogy a nagyobb jó várományosa a nehézségek közepette begyakorolt alázattal viszonyulhasson a jóhoz, mintegy megóvva a gőgös önteltségben bekövetkező elbukás veszélyétől.

A rendszerelemzők tudják, hogy egy bizonyos probléma nem oldható meg a probléma keletkezési szintjéről elérhető eszközökkel, csupán egy magasabb síkról történő beavatkozással. Nekünk, magyaroknak is nyilvánvalónak kell lennie, hogy a trianoni tragédia okait keresve akkor járunk el helyesen, ha elsődlegesen saját egyéni és közösségi tévedéseink, bűneink jóvátételét fontolgatjuk, és kiútként az Isten akarata szerinti megoldásokat keressük. A külső, illetve közvetett okokat ebben a logikában akkor is másodlagosaknak kell tekintenünk, ha a jelenlegi állapotokat láthatóan az Ország és a Nemzet ellen elkövetett külső katonai, politikai és gazdasági erőszak váltották ki, amelyekért a szabadkőművesség, a cionizmus, a Habsburgok magyarellenes kultúr- és egyházpolitikája, a Szent Korona területein élő egyes nemzetiségek politikai ténykedései okolhatóak.

 

 

KÁRPÁT-MEDENCEI ÜDVTÖRTÉNET?!

Hosszú időkön át evidenciaként kezelt valóságot, amelyet egymástól független kompetens fórumok is megerősítettek, vajha vonhatja utólag kétségbe bárki anélkül, hogy komolytalannak vagy rosszindulatúnak, enyhébb esetben nevetségesnek ne láttassék. Szent István döntése, amelyet a fiához, Szent Imre herceghez intézett Intelmekben alapozott meg, a Szent Koronát és az ahhoz tartozó területeket, a rajta élő népekkel együtt a római jogi mancipátusi örökbeadási szerződés szerint közjogilag is hitelesen Szűz Mária tulajdonává, következésképpen Isteni Szent Fiának örökségévé tette5. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a Kárpát-medencének a profán történelem mellett üdvtörténete is van.

A Szentszék, a Bizánci Patriarchátus és a Nyugat-római császárság egyaránt a kezdetektől elismerte, majd a későbbi hatalmi fórumok is érvényesnek tartották a Szent István-i adományozást, amellyel Szűz Mária a Szent Korona és a hozzá tartozó területek vitán felüli tulajdonosa, Nagyasszonya és Úrnője lett. Márpedig egy évezred alatt kontestálástól mentes adományozásra joga csak olyan valakinek lehetett, aki az adományozás tárgyával teljhatalmúlag és jogosan rendelkezhetett! Hogy ez milyen történelmi, politikai vagy transzcendens alapokon történhetett meg, jelen eszmefuttatás keretein kívül eső kérdés. Ide tartozó tény viszont az, hogy Szűz Mária királynősége mind a magyarság, mind a Szent Koronához tartozó területeken élő más népek számára megtartó erő és vezető elv forrása volt az évszázadokon át tartó megannyi megpróbáltatás közepette.

Magyar görög katolikus liturgikus szókincsünk többek között a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepi tropárban6 is egyértelműen kifejezi, hogy Jézusnak öröksége7 van: „Üdvözítsd, Uram, a te népedet/ és áldd meg a te örökségedet;/ adj győzelmet ellenségei fölött országodnak,/ s kereszteddel őrizd meg a te népedet.” Mivel ez nem kizárólagosan a görög katolikus magyarok által használt kifejezés, annál erősebben bizonyítja, hogy maga a fogalom teológiailag általánosan elfogadott, és senki sem vonja kétségbe Jézus örökösi mivoltát. A kérdés csupán az, hogy az egyes nemzeti, illetve egyházi közösségek mennyiben következetesek a saját hitrendszerükhöz. Az említett ünnep8 tropárja a bizánci hagyományhoz tartozó, erős nemzeti jegyeket viselő – román, szerb, rutén, ruszin, szlovák, stb. – egyházakban is általános használatban van. Sőt, a tropár maga mind a bizánci, mind az orosz keresztény birodalmak himnusza volt.9

A trianoni diktátum 1920. június 4-én – éppen Jézus Szentséges Szíve ünnepén – öt sebbel csonkolva feszítette keresztre Szűz Mária Országát és népét. Magyarország Szent István döntése és Szűz Mária elfogadása következtében Szűz Mária Országa, alkotmánya az apostolkirály Intelmeiben megalapozott Szent Korona-tan. Ennek értelmében minden birtok gyökere a Szent Korona – Szűz Mária tulajdonosi jogait megjelenítő jogi személy –, Magyarország államformája pedig a Szentszékkel lényegében mellérendelői viszonyban levő katolikus királyság. A Szent Koronát és azon keresztül a Szűz Mária tulajdonába tartozó javakat senkinek nincs joga sem elzálogosítania, sem elidegenítenie, vagy a Szent Korona országának jogrendjét megváltoztatnia, hanem azokat az uralkodónak, a vezetőknek és a népnek kötelessége minden külső és belső ellenségtől védelmeznie. Aki pedig ezeket nem tartja be, azt a kalocsai érseknek ki kell közösítenie.10

Kimutatható sajnálatos tény, hogy a jézusi örökséget megjelenítő Szent Korona jogrendjét az idő előrehaladtával egyes magyar(országi) vezetők vagy Magyarországon hatalomhoz juttatott idegen érdekeltek mind gyakrabban és súlyosabban sértették meg. A Szent Korona jogrendje – mint az Isten Országának alárendelt, és azzal összhangra törekvő evilági ország alkotmánya – megsértésének ténye leleplezi a magyar(országi) politikum belső meghasonlottságát, és mint ilyen, spirituális hűtlenségként feltételt teremtett a trianoni koncepciós tárgyalás és az 1920. június 4-ei diktátum végrehajtásához. Az anakronisztikusan groteszk helyzet, amelyben Kun Béla a Szent Korona százezer márkáért történő eladásáról tárgyalhatott egy müncheni ötvössel, közvetlenül a trianoni ámokfutás előtt a Szent Korona jogrendje ellen, a Károlyi Mihály-féle Népköztársaság és a Kun Béla-féle Tanácsköztársaság keretei között elkövetett belső merényletek következményeként állhatott elő.

A Szent Korona jogrendjét evidens módon sértő külső és belső merénylők, a teljesség igénye nélkül: az Antant; a csehszlovák köztársasági kormány és legionistái; a szerb-horvát-szlovén királyság és a szerb csapatok; a román király és hadsereg 1919-ben, illetve a trianoni diktátumot követően; 1921-ben a nemzetgyűlés; 1944-ben a III. birodalom; 1946-ban a szovjet hadsereg, a magyar parlament és a csehszlovák kormány. Rákosi Mátyásnak 1948-56 között már csak kihasználni kellett a tálcán kapott állapotokat. Ezekért az állapotokért magyar(országi) vezetők vagy Magyarországon hatalomhoz jutó idegenek okolhatók, akik olykor szándékosan, máskor vétkes tudatlanság, bűnös könnyelműség vagy kalandor felelőtlenség formájában követték el a Szent Korona jogrendje elleni merényleteiket: 1301-ben Károly Róbert (első koronázásakor) és Cseh Vencel; 1305-ben Wittelsbach Ottó; 1306-ban Kán László és Károly Róbert (második koronázásakor); 1440-ben az Országgyűlés, Kottaner Jánosné Ilona, az özvegy Erzsébet királyné és I. Ulászló; 1457-ben V. László; 1517-ben Werbőczy István; 1526-ban a tordai és a székesfehérvári Országgyűlés, illetve Szapolyai János; 1528, illetve 1529-41 között Szapolyai János; 1541-51 között Szapolyai Jánosné Izabella „királyné” és Fráter György; 1552-ben Habsburg Ferdinánd; 1619-ben Bethlen Gábor és az Országgyűlés; 1687-ben I. Habsburg József és a Rendek; 1703-11 között a Habsburg-ház; 1780-90 között II. József „kalapos király”; 1790-ben Weszprémi István; 1848-49-ben Ferenc József császár, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Duschek pénzügyminiszter; 1867-ben Ferenc József császár és az Országgyűlés11 – felsorolás a teljesség igénye nélkül.

Mindennél sajnálatosabb, hogy a Szent Korona jogrendet megsértők között előfordulnak egyháziak is – a saját nemzeti érdekeink ellen ténykedő, idegen érdekeket kiszolgáló katolikusok, valamint a reformáció egyházszakadásainak munkálói egyaránt. Ide sorolható a régebbi alapítású – Rómától soha el nem szakadt – bizánci szertartású magyar keresztények közösségének a többségbe került latin rítusú részegyház általi elnyomása is, amelyre a spirituális másság fóbiáján kívül nem látszik magyarázat. Ez utóbbi megállapítás semmiképpen sem egyházkritikai indíttatású, csupán a múlttal történő őszinte szembenézés igényének felmutatása, ami elengedhetetlen a sebek gyógyulásához. Krisztus Urunk – az Evangéliumok tanúsága szerint – gyógyulás kegyelmeiben csak azokat részesítheti, akik fenntartás nélkül, betegségeikkel együtt átadják neki önmagukat. Hogy öntudatosan kérhessük a másoktól kapott és a másoknak okozott sebzettségek gyógyulását, a feleknek (f)el kell ismerniük és meg kell nevezniük a sebeket okozó sértéseket.

Prófétai példáit adta a kiengesztelődéshez szükséges első lépések megtételének boldogemlékű II. János Pál pápánk12, bár gesztusai azóta is alig találtak a felek viszonzására. Mind az egyének, mind a közösségek közötti kiengesztelődést kezdeményezheti a nagyobb szeretetre készséges fél, azonban a gyógyuláshoz szükséges a másik fél méltó válasza is. Érvényes ez a megállapítás a Szent Korona területein élő, nemzeti egyházakba rendeződő keresztényekre is, kiemelten pedig a trianoni ámokfutás nyomán hatalmi pozícióba került felvidéki római katolikus magyarok, a moldvai csángók és az Erdéllyel elcsatolt területeken élő görög katolikus magyarok elnyomóira.

NEM KONTESTÁLHATÓ TÖRTÉNELEMTEOLÓGIAI PARADIGMA13

A régiek – Szent Ágostontól kezdve a legújabb időkig – inkább csak apologetikus célzattal írtak történelemteológiát. Inkább azt akarták igazolni, hogy ez az emberi történés összeegyeztethető a kinyilatkoztatás istenfogalmával. A mai történelemszemlélet nem a múlt eseményeinek regisztrálása, hanem annak keresése, hogy mi van kialakulóban, merre tart egyáltalán a történelem. A keresztény hívő részére ez a végső cél adva van az eszkatológiával, mindennek abban az «anakephalaiósis»-ban kell megtalálnia a helyét, amiről Szent Pál apostol beszél. A végső állapot azonban úgy alakul ki, hogy rejtve, kegyelem alakjában már itt is van és érezteti hatását.”14

A trianoni országcsonkítás nyomán államalkotói státusba került nemzetek történészei – a közelmúltban jelentkező néhány, tiszteletreméltó tudományos objektivitást betartó kutató kivételével – a mai napig megmaradtak kétes forrású eredetmítoszaik tényként történő állításánál. Pedig keresztény nemzetek fiaiként jól tudhatják, hogy a társadalmi-politikai-világnézeti szinten gyakorolt hamisság oka a machiavelliánus „új erkölcs”: „Machiavelli (…) az aktuálissal ítélte meg az ideálist, és nem az ideálissal az aktuálist. (…) Nem csak «a cél szentesíti az eszközt» – minden működő eszközt –, hanem az eszköz szentesíti a célt, abban az értelemben, hogy csak akkor érdemes követni a célt, ha elérhetőek a gyakorlati eszközök. (…) Machiavelli (…) tanította, hogy egy sikeres fejedelemnek szükségszerűen kell «megtanulnia, hogyan ne legyen jó» (A fejedelem, 15. f.), hogyan szegje meg ígéreteit, hogyan hazudjon, csaljon és lopjon (18. f.).”15 Nyilvánvaló, hogy a machiavellizmus, illetve minden ráépülő ideológia és rendszer csak tünet, az összes hamisság és igazságtalanság leple mögött a hazugság atyjának követése áll, ami szembefordulás az „Út, Igazság és Élet” Istenével. Ez érvényes az ősbűnre, a káini testvérgyilkosság elkövetésére, az ószövetségi sérült Isten-képből eredő ember- és közösségfelfogásra, és végső soron a keresztények és keresztény népek közötti konfliktusokra egyaránt.

Az eszmefuttatásom címében levő összefüggéseket fontolgató keresztény meglehetősen nehéz helyzetbe kerülhet, amennyiben felismeri, hogy a történelemhamisítás a nemzeti közösségek belső és külső kapcsolatainak egyik fő – ha nem a legveszélyesebb – mérge. Míg a történetírás nemzeti paradigmája a nemzetállamiságban reméli beteljesedni a rendszerint rivális nemzeti történetírásokkal összeegyezhetetlen vágyálmait, a Kárpát-medencét sajnálatosan jellemző ellentmondásos történelem-értelmezés súlyos terhet vet Mária Országára és annak keresztény népeire, ami egyre messzebb visz nemcsak a múlt tényleges valóságától, hanem az Isten akarata szerinti közös jövőépítés lehetőségeitől is. A teológiának, ha hűséges akar maradni önmagához, hamis szintézis-konstruálás helyett Isten szavának mércéje alá kell állítania a történelemmel együtt az összes emberi történelem-értelmezést is.”16

Európának – mint keresztény bölcső és ellentmondásos politikai birodalom – a történelem folyamán többször meg kellett szenvednie önazonosságának kríziseit. A harmadik évezred kezdetén éppen keresztény létének az Európai Parlament szintjén történő önpusztító támadása mutatja Európa meghasonlottságának tényét. Múltunk és jelenünk becsülete a térség és a nemzetek mai útválasztójánál a termékeny jövő egyik fontos feltétele. A XX. század és az ezredforduló egyik legjelesebb erdélyi magyar történésze, a nemrég elhunyt Jakó Zsigmond írta: „Jó lett volna, ha a magyar honfoglalás millecentenáriumáról azokkal együtt emlékezhetnénk, akikkel ezt az 1100 esztendőt jórészt közösen éltük át. Ettől azonban még nagyon messze vagyunk. A magyar államiság ugyan már a múlté, de egykori élete szomszédainknál még sokáig nem lehet egyszerűen tudományos téma. Történetének valóságai ugyanis lépten-nyomon cáfolják az egykori területén osztozó örökösöknek saját nemzeti államuk előzményeiről megálmodott elképzeléseit. Innen származik Magyarország történeti szerepének tagadása vagy legalábbis minimalizálása. Pedig dőreség feudális királyságon a polgári állam viszonyait számon kérni.”17

A keresztény történésznek „látnia és láttatnia” kell, a hit, remény és szeretet, igazság, jóság, szépség fényénél rendet kell teremtenie a szerteágazó, egymásnak sokszor ellentmondó történetírási narratívák között. Feltéve, hogy egyáltalán képes még tiszta lelkiismeretre törekvő, őszinte szakmaisággal mérlegelni tudományos forrásainak tényszerű üzenetét. Ugyanis minden ember, így a történész, de az elkötelezett keresztény is – világi vagy pap – a saját korának és környezetének alávetett gyermeke. A „modern társadalom” gyermekeinek többsége pedig érzéketlen egyházi és világi elemzők erkölcsi útmutatásaira egyaránt, vagy a Pavlov-reflexes információetetéssel tervszerűen sorvasztott gondolkozási képesség híján a „nem ezt vártam, hogy adják nekem” indulatával reagál. Ebben az értelemben nem meglepő, hogy a történészek a történelmi források rendezését, értelmezését, válogatását manapság is alárendelik hatalmi ideológiák paradigmáinak – az ezredforduló divatos szlengjével kifejezve „politikailag korrektül történészkednek”.

Amennyiben a Szent Koronához tartozó területeken – az utódállamokban is – elő keresztény népek, valamint egyházi és világi vezetőik elismerik, hogy ezen területeknek az Istenszülő Szűz Mária a teljhatalmú tulajdonosa, Szűz Mária isteni Szent Fiának örökösi mivoltát is el kell ismerniük. Továbbá, mivel elődeik vitán felül jogosnak tartották a Szent István által tett adományozást, amellyel a Szent Korona révén a hozzá tartozó területek és azokon élő népek fölötti teljhatalmú tulajdonossá tette Szűz Máriát, azt is nyilvánvalónak kell tartaniuk, hogy az adott területekre vonatkozó jogvitáknak, sem visszamenőleg, sem pedig a jelenben vagy a jövőben nincs helye. Ugyanis bármely ilyen jellegű jogvitával Szűz Mária tulajdonosi, illetve az Úr Jézus Krisztus örökösi jogait vitatnák!

Az egész történelem folyamát berekesztő parúzia metahistóriai esemény is, amely a «vég» felől leleplezi a történelem rejtett – a hit számára Krisztus történetéből persze már nyilvánvaló – értelmét az egész világ és minden ember előtt. Úgy áll a történelem lezárulásánál – hozzá is tartozik még, de transzcendálja is –, amint a világ teremtése és az ember megalkotása a történelem kezdeténél. Közvetlenül bevezeti ti. az «új teremtést», érvényesíti és bemutatja a Krisztus megváltásával eszközölt újat.”18 Hogyan mutatna az Isten Országára méltó, Szűz Mária Országa jogrendjének megfelelő és igazságos lét-, ismeret-, és erkölcsteológiai paradigma, amely Isten osztó igazságosságának mércéjével képes maradéktalanul betölteni minden személy és közösség igazságigényét, a történelemteológia számára pedig kötelező irányelvnek minősül?



MÁRIAPÓCS TÚLCSORDULÓ GYÓGYÍRJA

Máriapócsról szólva görög katolikus magyar aligha képes elfogultság gyanújától mentes maradni. Ezért a római katolikus Bálint Sándor 1944-ben Máriapócsról írt prófétai vallomását19 hívom segítségül. Merítsünk belőle erőt a kitartáshoz, lendületet a lelkesedéshez:

Alig van búcsújáróhely hazánkban, amely akkora missziót töltene be, amelyre olyan hatalmas hivatás várakoznék, amely olyan különös őrhelyen állana, mint Máriapócs. Fajták: magyarok, ruszinok, szlovákok, románok, németek; vallások: latin és görög katolikusok, protestánsok és szektás gyülekezetek, szakadárok és izraeliták, kultúrák és társadalmak találkoznak és ütköznek ezen a ponton. E beteg különbözéseknek orvossága, egyben a Közép-európai népi humanizmusnak megtisztító, felvilágosító és egyesítő útja a pócsi zarándoklat. A táj egyhangú, az élet szegényes, a mindennap reménytelen, a levegő fojtogat. Ez a szikkadt, földhözragadt egyhangúság azonban föltételezi, keményen követeli a végtelenséget, sóvárogja Isten országát. Ennek a szomjúságnak kielégítése, a panaszoknak drága edénye a csodálatos pócsi kegyhely. A Magnificat igéi zengenek szívünkben, amikor Pócs áldott szegénységét látjuk. Ha valaki azt szeretné látni és bizonyítani, hogyan érvényesül a katolicizmus egyetemessége hazánkban, alig találna szebb példát a máriapócsi búcsúnál.

Vonzási köre Trianon előtt kiterjedt szinte az egész görög katolikus világra. Erdély, Felvidék, Bukovina, Galícia unitosain kívül messze tájak latinjai is megfordultak itt. Nem hiányoztak még a protestánsok és szakadárok sem. Máriapócsra most is nagy hivatás várakozik, amelyet mi, magyar katolikusok alig méltatunk figyelemre. A világegyház készül az unióra, pedig a földrajzi távolság szerint messze van. Bennünket pedig fojtogat az ortodoxia összes következményeivel, mégsem törődünk azzal, hogy Máriapócs erős legyen e harc megharcolására. Úgy érezzük, hogy a pócsi bazilita kolostor és búcsújáróhely lehetne Kelet és Nyugat sóvárgott egyesülésének kovásza és műhelye. Ez a szolgálat méltó volna Szent István országának hagyományaihoz, méltó volna Nagy Lajos és Mária Terézia bölcs gondjaihoz, méltó volna a mi sokat emlegetett Közép-európai hivatásunkhoz, Ady Endre kompországához. Nyugaton, ahol az ortodoxia közvetlen veszélyeitől nem kell tartani, a Szentatya szándékára külön görög rítusú bencés kolostorok, jezsuita rendházak alakulnak, hogy az adott szent pillanatban szolgálhassák az egy akol, egy pásztor krisztusi programját, addig mi a pócsi kolostort bizony magárahagyjuk. Szent István szellemében az eucharisztikus szent évben bizonyára a mi külön magyar uniós hivatásunk fölismerésével és szolgálatával szereznénk a Szentatyának különös örömet. Ne feledjük, hogy a Pócsi Szűzanya kultusza a Habsburg-monarchia katolikus barokk szellemiségére mérhetetlen hatást gyakorolt. Tiszteletének terjesztésében jezsuiták játsszák a vezérszerepet, akik a kegyképet úniós szimbolumnak, keleti szándékaik misztikus erőforrásának tekintették. (…)

Ne feledjük azt sem, hogy Pócs a világnak egyetlen nagyhatású görögkatolikus zarándokhelye, ne feledjük, hogy mit jelentett a habsburgi monarchiában magyarok, rutének, románok számára Pócs. Hatásának jelenleg lehetnek politikai és földrajzi akadályai, szellemi uralma azonban ma is kikezdhetetlen. Bizonyítják mindazok, akik életük kockáztatásával szöknek át az új imperiumokból a Szent Szűz udvarlására. (…) Maga a búcsú felejthetetlen hangulatokkal lep meg. Talán soha nem éreztük át annyira a szentek egyességének csodálatos tanítását, a három Egyháznak: küzdőnek, szenvedőnek és győzedelmesnek misztikus szövetségét, mint itt a pócsi búcsún. Mária mennybemenetelének vigíliáján a temetőbe hatalmas processzió megy, hogy a búcsúsok a halottak lelkéért könyörögjenek. (…) A temetői könyörgések ünnepélyes liturgiája, papoknak és híveknek átszellemült együttese, szárnyaló éneke olyan ismerős: Musszorgszky kórusai, Rimszki- Korszakov Orosz húsvétja táplálkoztak e dallamokból. (…) A vallás itt még kozmikus élmény és nem vasárnapi hangulat. Az egyszerű, megviselt arcokon békesség, öröm, gyermeki odaadás, egyszóval egy magasrendű, Istenből táplálkozó kultúra jele sugárzik. A görög katolikus klérus bölcsessége, patriarkális közvetlensége, lángoló buzgalma olyan népközösséget őrzött meg, amely méltó a középkor legjobb századaihoz.

A templom körül és az utakon szokatlan képek és hangulatok. Itt vak koldus betűzgeti kísérteties hangon Braille-írásból az Apokalipszist, ott csonkatestű koldusok éneklik világgá szenvedéseiket. Amott kéregető zarándokok, akik Tolsztojra, vagy Zoszima sztarecre emlékeztetnek. A tér közepén kegyes históriákat énekelnek, búcsúsok hallgatják, a mai időket csak a harmonikakíséret jelzi. A templom előtt vándor piktor kivágott Krisztus-alakokat árusít. A komédiák és rögtönzött vendéglők körül Brueghel képeinek groteszk mozgalmassága. Az életnek valami szokatlan egyetemessége, teljességét villantja meg a pócsi búcsú előttünk. Máriapócs kelet és Nyugat katolicizmusának paraszti szintézise, híd a latin egyház és a pravoszlávia, Róma és Moszkva között, ígérete valami misztikus békességnek és szolidaritásnak, az Istenben teljesedő emberségnek.” Ezekben a magaslatokban érezhetően magába burkol bennünket az ellenségeskedést, önzőséget, intoleranciát, évszázadokat terhelő konfliktusok emlékeit gyógyító isteni kegyelem. El lehet-e még képzelni más viszonyulásmódot a történelmi témákhoz, mint lelki erősségben gyökerező imát:

Add, Urunk, hogy Szűz Mária Országának népei ne egymással szemben, egymás rovására keressék saját vélt vagy valós történelmi igazságaikat, hanem a Te dicsőségedre, üdvtörténeti akaratodnak alávetve rendezzék a múltat, jelent és az Örökkévalóságba vezető jövőt. Kérünk, Urunk, hogy amit a történelemmel kapcsolatosan helyesen látunk, abban erősíts meg, és mindazt amiben tévedünk, arról világosíts fel, hogy alázattal kiigazítva, a Te szeretetedben gyógyulhassunk. Add meg, Urunk, hogy ebben minden nép előtt jó példával szolgálhassunk!” A bizánci szertartású egyházak amboni imája, amely a Kárpát-medence népeinek minden nyelvén, és szerte a világon minden Szent Liturgia végén egyaránt elhangzik – remélhetőleg egyre kevésbé hiába –, ezen távlatokat kanonizált formában hirdeti: „Uram, ki megáldod a téged áldókat és megszenteled a benned bízókat, üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet, Egyházad teljességét őrizd meg! Szenteld meg azokat, kik házad ékességét szeretik! Te viszont dicsőítsd meg őket isteni erőddel, és ne hagyj el minket, kik benned bízunk! Ajándékozz békességet a te világodnak, Egyházaidnak, papjaidnak, (Nagyasszonyunk Országának)20 és minden népednek; mert minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a Világosság Atyjától. És téged dicsőítünk, imádunk s neked hálát adunk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.”

 

LÁBJEGYZET

1imperatívusz – a parancs formája; erkölcsteológiai értelemben a Tízparancsolat, amelynek Jézus által kinyilatkoztatott értelmezési kulcsa a Hegyibeszéd.

2akathisztosz – a bizánci egyház sajátságos imafűzére, amit elnevezése alapján „nem ülve”, hanem állva végeznek. (…) Az első akathisztoszt az Istenszülő tiszteletére állították össze. Ezt előírás szerint évente egyszer, nagyböjt ötödik szombatján végzik a reggeli istentisztelet keretében. Azonban más alkalmakkor is végezhető. V.ö.: Ivancsó István – Görög Katolikus Liturgikus Kislexikon, Nyíregyháza, 1997.

3Ének, amely röviden, tömören, képletes kifejezések nélkül szól az ünnep tárgyáról. Szinte minden istentiszteletben előfordul (a tropár – l. 4. – után). Idem: 2.

4A képek címe, sorrendben: 1. A felújított kegykép; 2. A kegykép a felújítás előtti, feldíszített állapotában; 3. II. János Pál pápa magyar nyelvű Szent Liturgiája Máriapócson. Forrás: http://www.atanaz.hu/mp/mptort.htm

5V.ö.: Csomor Lajos: Szent Korona, in: Magyar Katolikus Lexikon

6tropár – egy adott liturgikus (ünnep)nap főéneke, amely a liturgikus megemlékezés tárgyát hasonlatokba (troposzok) tömörítve fejezi ki. – Idem: 2.

7Jézus Krisztus, mint Istenemberré testesült Fiúisten,, transzcendens módon örököse mindennek amit az Atyaisten Általa és Érte teremtett, immanens módon pedig örököse az ember által eltékozolt örökségnek, a Földnek is. (magyarázat BDA) – V.ö.: Bóna László, Ruzsiczky Éva: örökösödés, in: Magyar Katolikus Lexikon: – 2. Az Újszövetségben. a) A görög kléronomein szó a profán nyelvhasználatban mindig szorosabb értelemben véve utal az örökösödésre, de az Újszövetség szerzői sokkal tágabb értelemben használják. Ez nem csupán az ósz-i szóhasználat átvételével függ össze, hanem azzal is, hogy az Újszövetség az Isten és az ember kapcsolatát apa-fiúi viszonyként értelmezi. Mivel a fiú az örökös, az örökösödés fogalma sajátos vallási színezetet kap, és az embernek Istenhez fűződő kapcsolatára utal. Gal 4,30 (a gyermekek) és itt az 'örököl' a szó voltaképpeni értelmében szerepel; ugyanígy az 'örökség': Mt 21,38 (a gonosz szőlőművesekről szóló hasonlat) és Lk 12,13 (a kapzsiságtól való óvakodásra intés), ill. az 'örökös': Mt 21,38; Gal 4,1. Az ApCsel 13,19 az ÓSz szóhasználatát követi (Kánaán földje), a Zsid 1,2 viszont sajátosan Újszövetség-i értelemben mondja: maga Krisztus az Isten örököse; egyébként a hívők mint Krisztus társörökösei (pl. Róm 8,17) kifejezésből is következik, hogy Krisztus az örökös. Ez az örökösödés a ker-t nem testi leszármazása, hanem →istengyermeksége alapján illeti meg (1Kor 15,50; Róm 8,17; Gal 3,29; 4,7). - b) Az örökség az →Isten országa (Mt 21,43), Krisztus országa (Ef 5,5), a romolhatatlanság (1Kor 15,50), az ígéret (Zsid 6,12) a szentekkel közös örökség (ApCsel 20,32), az üdvösség (Zsid 1,14), a dicsőség (Róm 8,17), az áldás (1Pt 3,9), a kegyelem (3,7), az örök élet (Mk 10,17; Lk 10,25; Tit 3,7) és (ósz-i szóhasználat szerint) a föld (Mt 5,5), a szt város (Jel 21,7). - A keresztény a →keresztséggel (1Pt 1,3-5) szerez jogot az örökségre; mivel ez az örökség az eszkatologikus javak sorába tartozik (1,5), Isten Lelke, a Szentlélek rá a kezes (Ef 1,13; Tit 3,6).

8„Az (…) Úr Keresztjét Szent Ilona császárnő találta meg 326. május 3-án. Nólai Szent Paulinus püspök († 431) tanúsága szerint Szent Ilona nemcsak a keresztényektől, de a zsidóktól is összegyűjtött minden adatot arról a helyről, ahol földbe ásták a keresztet. A Golgota dombján kereste, és leromboltatta Afrodité pogány templomát, amelyet Jézus sírja felé emelt egykor Hadriánusz római császár. Három keresztet találtak meg. Hogy melyik volt Krisztus Keresztje, abból tudták meg, hogy egy félholtan fekvő súlyos beteg asszony meggyógyult annak érintésétől. A Keresztet Makáriosz püspök a magasba emelte, a jelenlevő nép pedig sokszoros «Uram, irgalmazz!» éneklésével borult le előtte. Hogy mégis szeptemberben ünnepeljük a Kereszt felmagasztaltatásának ünnepét, arról azt mondja Vetelev orosz professzor, hogy összefüggésben van a Szent Feltámadás templomának felszentelésével. Konstantin császár ugyanis 335. szeptember 13-án nagy ünnepélyességgel szenteltette fel az Úr sírja fölé épített templomot. A szentelésre összegyűlt zarándokok és főpapok azt kérték, hogy a feltalálás és felmagasztalás ünnepét ezután a következő napon, szeptember 14-én ünnepeljék meg. (…)” – Forrás: atanaz.hu (kivonatos idézés)

9Eredeti tartalmát tekintve arra kérte Istent, hogy üdvözítse népét, adjon győzelmet a háborúban, és a „Kereszt által” őrizze meg a birodalmat. Mára a lelki gonoszság és bűn lett az elsődleges ellenfél, beleértve a sátánt és hadseregét:„Üdvözítsd Uram a Te népedet és áldd meg a Te örökségedet; aki győzelmet ajándékoztál a keresztényeknek a barbárok fölött és Kereszted által védelmezed a Te népességedet. (Tropárion)” – Forrás: magyarorthodoxia.org

10Idem: 4.

11Idem: 4.

12Lásd a kiengesztelődés teológia magalapozásául szolgáló Emlékezet és kiengesztelődés: az Egyház és a múlt bűnei c. dokumentumát – Nemzetközi Teológiai Bizottság, SzIT., Budapest, 2000.), melynek említése itt szükségszerű. A dokumentum a 2000. évet szentévvé nyilvánító pápai bullának, az Incarnationis mysteriumnak (1998. november 29.) idézésével indul. Eszerint „a kötelék miatt, mely a titokzatos testben összekapcsol minket, mi magunk is hordozzuk az előttünk éltek bűneinek és tévedéseinek terhét, akkor is, ha tetteikért nincs személyes felelősségünk, és nem tudunk helyettük felelni a szíveket egyedül ismerő Isten ítélőszéke előtt.”

13paradigma – szemlélet- és gondolkodásmód, amely egy-egy történelmi korszakban a közvéleményalkotást, illetve a tudományos felfogást és kutatást alapvetően meghatározza (magyarázat: BDA)

14Gál Ferenc: Bírálat, in: Tuba Iván: A történelem teológiai értelme, Jel Kiadó, Budapest, 2006., Előszó

15Pozsonyi Gábor Attila: Machiavelli, az „új erkölcs” feltalálója, http://www.depositum.hu (tartalmi idézés)

16Tuba Iván: A történelem teológiai értelme, Jel Kiadó, Budapest, 2006.

17Jakó Zsigmond: EZERSZÁZ ESZTENDŐ – belépünk Európába; a magyar állam ezeréves kapcsolatrendszere; a torzító történelemszemlélet problémái, in: TRANSSYLVANIA – Az Amerikai Erdélyi Szövetség Negyedévi Tájékoztatója, XXXIX. évf. 34. szám New York, 1998.

18Schnackenburg, Rudolf: Kirche und Parusie

19Pócs, in: Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében, Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944., 15-19.

20Partikuláris – fakultatív – betoldás. Gyakoribbak a „(szeretett magyar) hazánknak”, valamint az „országunknak” változatok.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

HONLAPUNKRÓL

Címe, tartalma és szellemisége a Szűzanya
gyergyószentmiklósi könnyei által ihletett
felismeréseket, összefüggéseket, indíttatásokat
hivatott tükrözni. 

HONLAPFELELŐS:
Bazsó-Dombi Attila
Tel.: +40-758-260416

Nem utolsósorban erdélyi magyar

görög katolikus ügyekben is az

érdeklődők rendelkezésére állunk.

ERDÉLYI ÖNKÉNTES GÖR. KAT. MAGYAR MISSZIÓ

B. Dombi Attila – gör. kat. missziós pap

0758.260.416

Vetési A. Zoltán – lelkipásztori kisegítő

0762.481.584

Szeretnénk megismerni a Gyergyószéken, valamint általában Székelyföldön és Erdélyben élő egykori görög katolikus magyar hívek mai leszármazottait, velük kapcsolatot ápolni.